Előzmények: 1. - 2. - 3. - 4. - 5. - 6. - 7. - 8. - 9.

A most következő néhány részben a hitelesség kedvéért sajnos be kell számolnom néhány olyan részletről, amelyek elolvasása előtt kívánatos némi idegrendszeri edzettség. Ugyanakkor a félreértések elkerülése érdekében leszögezem, hogy a história közzétételének elsődleges célja az ismeretterjesztés.

Egyszerű képlet alapján, egykori önmagamból indulok ki. Az egészségmegőrzésre nem helyeztem különösebb hangsúlyt. Felületes anatómiai ismeretanyaggal és nem túl kiterjedt egészségügyi kapcsolatrendszerrel csúsztam bele több éve húzódó kanosszámba.

Tisztelt olvasók!

Bár a jobb oldali dobozok egyikében folyamatosan ott figyel a felkérés, megerősítésképpen ide is leírom: amennyiben környezetükben akad olyan témába vágó történet, melyet szívesen látnának viszont ezen az oldalon, kérem, hogy ne habozzanak azt eljuttatni a vizit.blog@gmail.com címre.

Természetesen a beküldőket a szerkesztés nyűge alól tehermentesítem, a diszkréciót garantálom.

Köszönettel,
Kanossza
 

Miután minden adminisztráción átestem, ismét meglátogatott kezelőorvosom. Engem már kissé zavartnak érezvén, feltett páromnak egy sor, a részletek kifürkészését célzó kérdést. Egyebek mellett a vérvételt megelőzően arról is tájékozódott, mikor kaptam legutóbb vérkészítményt. Majd átestem a sportzsargonban mérlegelésnek nevezett procedúrán. Az eredményt hallva a sokat látott nővér is aggódva tekintett ösztövér testemre, de miután elárultuk, hogy még esztendeje nincs, hogy 118 kilogrammot nyomtam, önkéntelenül visszakérdezett:

- Ez biztos?
- Biztos. Miért tetszik kérdezni?
- Miközben lefogyott a mostani 49 kilóra, senkinek nem jutott eszébe, hogy elküldje egy belgyógyászhoz? 

Biztonságosnak ítélve a legutóbbi vértuning óta eltelt alig két hetet, megszabadítottak a teljes vérkép elkészítéséhez szükséges öt üvegcsényi folyadéktól.

Mint jóval érkezésemet követően megtudtam, az orvoscsoport és a főnővér minden munkanapon, ugyanabban az időpontban ül össze egy e célra kialakított szobában, ahol végigtárgyalják az osztályon tartózkodó ápoltakkal kapcsolatos teendőket, és a rájuk váró aktuális feladatokat. Nem tartom kizártnak, hogy az érkezésem másnapján megrendezett összejövetel fókuszában az új jövevény testében bujkáló kórság részletes felderítésével kapcsolatos stratégiai terv megbeszélése állt.

A pénteki vizitre - már véreredményeim birtokában - kialakult ütemtervvel érkezett a stáb. Céltudatos, harcedzett csapat benyomását keltették. Nagyjából felvázolták, hogy a következő héten milyen vizsgálatok várnak rám, s ezek alkalmával nagyjából mire kell számítanom, majd a közelgő megpróbáltatásokra való tekintettel jó pihenést kívántak a hétvégére. Alighogy távoztak, felkeresett az intézmény egyik diétás nővére, aki anyagomat áttekintve egy roboráló kúrát állított össze számomra. Az őt követő délutános nővér már a számomra megrendelt vérkészítményt hozva mutatkozott be.

A látogatókban bővelkedő víkend második napján egy szimpatikus talján betegtársat kaptam. Az általunk ismert három nyelv segítségével elbeszélgettünk a világ folyásáról, kórtörténetünkről, majd azzal a gondolattal kívántunk egymásnak szép álmokat, hogy mindkettőnk számára kijutott a tortúrákból, mire végre ide vezérelt minket a Gondviselő. Álmomban szobatársam hangját hallottam, egyre  fájdalmasabb hangú telefonbeszélgetéseket folytatott anyanyelvén.

A hét elején kezdetét vette a mélységi felderítés. Mint arra a 8. epizódban már utaltam, fájdalomfaktorom tűréshatára jelentősen kitolódott az évek során, de a gerincvelő-mintavétellel járó kín ismét új dimenziókat nyitott meg előttem. A vizsgálatot végző főorvos úr és asszisztenciája ugyan felkészített az élményre, s mindvégig nyugtatott, szinte babusgatott, de évtizedes rutin birtokában bizonyosan ők is tudták, hogy a mintavétel drámai pillanatában, amikor a szakavatott kéz akupunktőrt megszégyenítő pontossággal beviszi a szúrást... nos, ez az érzés semmihez nem hasonlítható. A mellékelt videóinzert hozzávetőlegesen érzékelteti a beavatkozás pillanatában, s az azt követő órákban agyamban kavargó érzéseket.

A sorrendre már pontosan nem emlékszem, de a teljes diagnózis kialakulásáig CT- és MR vizsgálat is készült. A koponyát érintő vizsgálatok során fény derült arra, hogy látási problémámat az agyi látóideg végződések egyikén megtelepedett Non-Hodgkin lymphoma  okozza. Az orvoscsoport kisvártatva konzíliumot hívott össze a szakterület egyik köztiszteletnek örvendő agysebészével. Ő a képek elemzését követően azt mondta, a daganat olyan helyre furakodott be, ahonnan műtéti úton képtelenség eltávolítani.

A képalkotó vizsgálatok, a vérteszt és a gerincvelőből vett minta elemzése igazolta a szövettani eredményt. Kórlapomra február második hetének elején az alábbi diagnózis került:

- M8640 Idült osteomyelitis váladékozó üreggel.
- C8330 kódszámú, Non-Hodgkin lymphoma, nagy sejtes (diffúz)
- C8190 Hodgkin-kór,
- D8490 Immunhiány.

Még nyitva maradt a kérdés, vajon leromlott egészségi állapotom lehetővé teszi-e a sugárkezelést.

Február 14-én az orvoscsoport nekilátott a terápiás stratégia életmentést célzó szakaszának megvalósításához...